Kepes András

A FACEBOOKON LÁTSZÓLAG TÖBBNYIRE mindenki boldog; boldog születésnapja és boldog névnapja van, örvendezhetünk új frizurájának, jól sikerült profilképének, szerető párjának, gyönyörű családjának, gyermeke újabb sikerének, továbbá, hogy milyen káprázatos helyekre utazik, milyen jókat eszik-iszik. És mindjárt késztetést is éreznek, hogy az örömüket, sőt a táplálkozásukat is megosszák velünk. Mi meg csak szorongunk. "Mi a fene? Mindenki boldog, csak mi szomorkodunk, mérgelődünk, bosszankodunk, sírdogálunk néha?" De inkább mi is megosztjuk az arcunkra erőltetett smiley-maszkot, hadd lássák az emberek, bennünket sem kell sajnálni, kicsit azért mi is boldogok vagyunk ám. Cserébe csupán egy felemelt hüvelykujjat, szívecskét, pár jó szót várunk. Sok embernek manapság csak ennyi figyelem jut.

A kutatások azt bizonyítják, nem a sikertől leszünk boldogabbak, hanem éppen fordítva, a boldog, életvidám emberek a családi életben, társas kapcsolataikban és a munkájukban is sikeresebbek, mint rosszkedvű, frusztrált embertársaik, és amikor valaki a lelki terhek hatására boldogtalanná válik, szertefoszlik a sikere is.

Három velünk született pszichológiai szükségletünk van, ami nélkül nem lehetünk boldogok: autonómia, kötődés, kompetencia. Vagyis önállóan kívánunk dönteni a saját sorsunkról, szükségünk van az érzelmi kapcsolatra társhoz, családhoz, közösséghez, és hasznosnak, értékesnek akarjuk érezni magunkat, egyben szeretnénk, ha ezt mások is elismernénk. Fontos így éreznünk,hogy nem hiába élünk ezen a világon.

     Akik nem képesek szabályozni az ösztöneiket, megtanulják felmenteni magukat. Évszázadok óta vagy sajnáltatjuk magunkat, vagy a szőnyeg alá söpörjük a bűneinket, abból a téveszméből kiindulva, hogy különben csorbulna a nemzeti büszkeségünk. Holott éppen az lehet büszke magára, aki képes szembenézni a hibáival, aki képes feldolgozni a múltat és felnőtt ember módjára dönteni a saját sorsáról. Néha érdemes előkotorni régi emlékeket, olykor csak mondatokat, és nemcsak azokat, amelyekre büszkék vagyunk, hanem azokat is, amiket ma már szégyellünk. Mert úgy teljes a kép. Csak ne lenne az a fránya szó, amit minden nyelven a legnehezebb kimondani, hogy: tévedtem.

"Mindegy, mi leszel, az a fontos hogy élvezd a munkádat! És nem baj, ha hibázol, csak ismerd fel és tanulj belőle." Nem kell félni a hibáktól, mert aki fél tőle, sosem próbál ki semmi újat. A kisgyerek is gyakran elesik, míg megtanul járni, mégse legyint, hogy: "na bumm, akkor legfeljebb nem fogok járni", hanem feláll, és tovább próbálkozik. A hibának és a kudarcnak is az a szerepe az életünkben, hogy megtanuljunk felállni belőle.
A sikerein nem gondolkodik el az ember, azokat csak örömmel nyugtázza, a kudarcainkat viszont többnyire másoknak vagy a körülményeknek tulajdonítjuk. Pedig a kudarcaink is a mieink. Érdemes hozzájuk foggal-körömmel ragaszkodni, sokkal többet lehet tanulni belőlük, mint a sikerből. Nekem hosszú listám van a kedvenc kudarcaimból, a sikereimtől viszont inkább szorongtam. Nem értettem, és azt gondoltam, ha nem értem, mitől vagyok sikeres, azt se fogom érteni, amikor sikertelen leszek.

     A Bertrand Russelnek tulajdonított kijelentés szerint: "Az a baj a világgal, hogy az ostobák és a fanatikusok mindig magabiztosak, az okosok pedig tele vannak kételyekkel." Ami egyébiránt érthető, hiszen, ha felmerül egy probléma, az okos ember több lehetséges megoldást is mérlegel, míg az ostobának jó esetben egy válasz jut az eszébe, rosszabb esetben egy sem, inkább megvárja, amíg valaki (esetleg egy másik hülye) tanácsot ad neki, aztán lelkesen támogatja.
     Ez a vezetőkre és a politikusokra is érvényes, így, ha valaki magabiztosan állítja, hogy a tudás birtokában van, azonnal fogjunk gyanút,és kerüljük el nagy ívben!