Michelle Obama

Gyerekkoromban egyszerű vágyaim voltak. Szerettem volna egy kutyát, egy házat, amelyben lépcsők is vannk - két szintet egy családnak. Valamiért szerettem volna egy négyajtós kombit is a kétajtós Buick helyett, amely édesapám öröme és böszkesége volt. Mindenkinek azt mondogattam, hogy felnöttként gyermekorvos leszek. Hogy miért? Mert szerettem kisgyerekek között lenni, és hamar megtanultam, hogy a felnőttek szívesen hallják ezt a válszt. "Ó, szóval orvos! Micsoda remek választás!" Akkoriban lófarkat viseltem, állandóan parancsolagattam a bátyámnak, és sikerült - mindig és minden körülmények között - ötöst szereznem az iskolában. Ambiciózus voltam, habár nem tudtam pontosan mire is törekszem. Ma már úgy gondolom, ez az egyik legfölöslegesebb kérdés, amelyet felnőtt gyereknek feltehet: "Mi leszel, ha nagy leszel?" Mintha a felnőttség lenne a végállomás. Mintha egy adott ponton valamivé válnánk, és ezzel vége is lenne.

     Apám némi gyanakvással szemlélte a gazdagokat. Nem szerette a beképzelt embereket, és általában is vegyes érzelmeket táplált a háztulajdonlás iránt. Volt egy rövid időszak, amikor anyámmal megfordult a fejükben, hogy megvesznek egy eladásra kínált házat, nem messze Robbie-éktól. Egyik nap egy ingatlanügynök társaságában el is mentek megnézni a helyet, de végül lemondtak a lehetőségről. Akkoriban én odavoltam az ötletért. Úgy gondoltam, valamit mégiscsak jelentene, ha a családunk egy olyan házban lakna, ahol nem csak egy emelt a miénk. Apám azonban természeténél fogva óvatos ember volt, jól ismerte a hátrányokat is, tudta mennyire fontos némi megtakarítással rendelkezni nehezebb időkre. "Sose akarj egy ház miatt elszegényedni!" - mondogatta, és elmagyarázta, hogy sokan feladják a megtakarításaikat, túl nagy kölcsönt vesznek fel, és a végén ugyan lesz egy szép házuk, de elveszítik a szabadságukat.

"Mi a jobb számunkra? - tette fel a kérdést az összegyűlteknek. - Beletörődünk abba, hogy a világ márpedig ilyen, vagy azért munkálkodunk, hogy a világ olyan legyen, amilyennek lennie kellene?"

Az élet arra tanított, hogy a haladás, a változás lassan megy végbe. Nem két vagy négy év alatt, sokszor egy élet is kevés. Elvetjük a fejlődés magvait, és talán soha nem látjuk a termést. Türelmesnek kell lennünk.

Nem az a lényeg, hogy tökéletesek legyünk, vagy hogy végül mit érünk el. Hanem az, hogy erőt jelent, ha megismerhetnek és meghallgathatnak mások, ha megvan a saját történetünk, ha hiteles hangon szólalunk meg. Az pedig kivételes kegyelem, ha hajlandók vagyunk megismerni és meghallgatni másokat. Azt gondolom, így lehetünk többek.